A következő években Plotina minden erejével támogatta a fiatalember karrierjét, amelyre ez egyébként rá is szolgált energiája, szervezési és katonai tehetsége révén. Végül pedig Plotina tett meg mindent, hogy 117 augusztusában hivatalosan kihirdessék, miszerint a császár adoptálta. Állítólag még a nem teljesen szabályos ügyintézéstől és a haldokló Traianus ágyánál rendezett jelenettől sem riadt vissza.
Így hát Hadrianus alapvetően három asszonynak: Plotina császárnénak, anyósának, Matidiának és feleségének, Sabinának köszönhette [93] a trónt. El kell ismerni, hogy ezt nem is felejtette el nekik. Ami az első két hölgyet illeti, egyértelműen kinyilvánította háláját: a kellő időben mindketten megkapták az őket megillető tisztességet és kitüntetéseket, egészen az istenek közé való besorolásig. Amikor Matidia 119-ben meghalt, egy később márványtáblára vésett szöveggel búcsúzott anyósától, ezért a beszéd egy része fennmaradt. Ebben a következő, szép szavakat olvassuk: „A férje által szeretve élt. Halála után hosszú ideig az özvegységet választotta, bár élete virágában lévő, remek asszony volt, kiváló erkölcsű. Anyjával szemben messzemenő engedelmesséhet tanúsított, ő maga anyaként viszont a legmegbocsátóbb volt. Senkivel szemben nem túl szigorú, senkivel szemben nem rossz. Ami engem illet, soha semmit sem kért, még ha én magam ezt kívántam is. Jobban örült felfelé ívelő sorsomnak, mint hogy ezt kihasználni akarja.”
Ami a harmadik asszonyt, a feleségét, Sabinát illeti, látszólag minden rendben volt, de csak a külső szemlélő, az udvaron és a fővároson kívül élő szemével nézve. A házasság több mint 35 évig tartott. Sabina néha a férje utazásain is részt vett, s megkapta tőle az augusta címet is. Az egész birodalomban számos város népe a férjével együtt megtisztelte őt szobrokkal és feliratokkal. Nekünk persze borzasztóan nehéz eldönteni, kinek a részéről történt a nagyobb vétek, hiszen csak információ-töredékekre hagyatkozhatunk, amelyek sok esetben bizonyosan tendenciózusak, elferdítettek.
Maguknak a házastársaknak a szavai mutatják legjobban, hogyan viszonyultak egymáshoz.
Hadrianus a feleségéről:
- Ha magánember volnék, azonnal elválnék tőle, olyan makacs és nehéz asszony!
Sabina a férjéről:
- Bizonyítottam, mennyi eszem van, erősen igyekezve, nehogy teherbe essem tőle. Az az emberi faj vesztére szolgált volna!
Meglepő szavak, hiszen Hadrianust mi az egyik legjobb római császárnak ismerjük. Igaz ugyan, hogy rögtön uralkodása elején lemondott az elődje által megszerzett mesopotamiai területekről, ám ennek megtartása túl nagy teher lett volna az állam számára, így hát a döntés helyes volt. A hatalmas birodalom összes határát, azok teljes hosszában megerősítette. Komolyan törődött a hadsereg hatékonyságával és fegyelmével. Uralkodása húsz éve alatt végigjárta az összes provinciát, és [94] nagyon sok legióstárbort meglátogatott. Tökéletesítette és kodifikálta a törvényeket, odafigyelve a rabszolgákra is. Értelmes adópolitikát folytatott. Valódi szerelmese volt a kultúrának, különösképpen a görög kultúrának, törődött képviselőivel és emlékeivel, különösen a szeretett Athénban. Saját maga is igyekezett alkotni különböző műfajokban mint költő, énekes, építész, filozófus, sőt asztrológus. Kora nagyszerűségét számos építmény jelzi, olyan közismert alkotások, mint a Tiberis partján lévő hatalmas mauzóleum Rómában, amely jelenleg az Angyalvár nevet viseli, Venus és Róma szentélye a Forumnál, az újjáépített Pantheon, a főváros közelében épült nagyszerű villaegyüttes, amelyet ma Villa Hadriani néven ismerünk, az athéni Olümpeion. A Duna menti katonai települést, Aquincumot (a mai Budapesten) városi rangra emelte, saját magáról nevezte el Hadrianopolist, a mai Törökország európai részén fekvő Edirnét.
A kortársak azonban fenntartásokkal, sőt igen kritikusan ítélték meg őt. Ez elsősorban személyiségének bizonyos jegyeiből következett. Változékony, sértődős, ideges ember volt. Gyakran jellemezte kicsinyesség és irigység alkotóként is. Áldozatául esett a nagy építész, Apollodórosz (latinosan Apollodorus), a Forum Traianum építője; száműzetésbe került, sőt utána talán halálra is ítélték, amiért kritizálta a Venus-és a Róma-szentély császár által készített tervét. Viták idején Hadrianus előtt vissza kellett lépni, még ha filológiai kérdésekről volt is szó, ugyanis, ahogyan azt rosszmájúan, de helyesen megjegyezte egy gondolkodó: nem illik más véleményen lenni, mint harminc legio urának véleménye! Ezt a nézetet ma is sokan képviselik, még olyan államokban is, amelyek demokratikusnak számítanak. Politikai kérdésekben az ellenzékinek számító, magasabb származású emberekkel szemben nem volt semmire tekintettel. Sokukat eltávolította a közéletből, még a halálos ítéletek sem voltak ritkák. Így a senatushoz fűződő viszonya sem volt a legjobb.
Bizonyára Sabina sem volt hibátlan teremtés. Talán jellemének azok a vonásai, amelyeket az idézett mondatában Hadrianus említ, a mindennapi életben nehéz asszonnyá tették. Ki tudna ma ítélni és mindent kideríteni?
Ugyanakkor bizonyosan tudjuk, hogy 122-ben éles konfliktusra került sor kettejük között. Nagyon valószínű, hogy ez akkor történt, amikor a császár Britanniában tartózkodott. Ekkor legfőképpen a Hadrianus-fal [95] építését felügyelte, annak a hatalmas erődítménynek a munkálatait, amely a szigetet átszelte, hogy védelmezze a középső és a déli részt a mai Skócia területéről támadó piktek ellenében.
Az uralkodó eltávolította az udvartól és letette hivatalából a praefectus praetoriót, Septitius Clarust, valamint a kancellária vezetőjét, Suetonius Tranquillust. Azt vetette a szemükre, hogy a felesége jelenlétében szabadosabban viselkedtek, mint azt a császári házzal szembeni tisztelet lehetővé teszi. Ekkor jelentette ki nyilvánosan, hogy elválna Sabinától, ha magánember volna. Ezek a szavak végeredményben jól tükrözik meggyőződését, miszerint az uralkodónak példát kell mutatnia arról, hogyan kell a házasság tartósságát megőrizni, még ha az nem is a legjobban sikerült. Hadrianus tehát nem helyeselte a válásokat, bár ezek Rómában igen könnyen és gyakran történtek, főként a felsőbb körökben.
Az említett Suetonius a Caesarok élete híres szerzője, olyan műé, amely számos érdekes részletet tartalmaz az uralkodók magánéletéről is, ezért folyamatosan és szívesen olvassák. Sajnos, Domitianus császár életrajzával, azaz 96-tal befejezte a művet. Talán szándékosan tett így, nem akarván a legújabb történelemmel foglalkozni, amelynek tanúja, illetve magas rangú hivatalnokként résztvevője is volt, aki az udvari élet titkaiba is belelátott, miután a császári archívumhoz is hozzáférhetett. Kár, mert a kis- és nagypolitika dolgaiban remekül tájékozott em-bertől kaphatnánk tájékoztatást, még ha nem is részrehajlás nélkülit. Tegyük hozzá, hogy művét az említett Septitius Clarusnak ajánlotta, és közeli viszonyt tartott fenn az ifjabb Pliniusszal, a híres Levelek és a már idézett, Traianushoz írt panegirisz szerzőjével.
Nehéz megmondanunk, hogy 122-ben Sabina férjével tartott-e a britanniai úton, és ott történt-e az említett esemény. Az is lehet, hogy az asszony Rómában maradt, és éppen a császár távollétében fogadta a méltóságokat, márpedig arról, hogy mi történik a palotában, a hírek hamar eljutottak Hadrianushoz, a jól szervezett „különleges szolgálatoknak” köszönhetően. A besúgói hálózatot az úgynevezett frumentarii (gabonakereskedők) irányították, akik a hadsereg számára szállított gabona felügyeletét végezték. Később más nevet kaptak: agentes in rebus, azaz „ügyekben eljárók” lettek - és ez máig így maradt. Nem hozott dicsőséget Hadrianusra, hogy ennyire kiépítette e szolgálatot, s egyenesen kedvelte a pletykákat a házasságtörésekről és paráznaságokról, a saját [96] baráti köréről szólókat is. Szinte örömet szerzett neki, ha a hozzá közel állókat magánéletükről szóló hírekkel meglephette.
Később a császári pár közötti viszony talán némileg javult, miután Sabina legkésőbb 128-ban augusta címet kapott, valamint azt az előjogot, hogy nevét és címét pénzérmékre verhessék. Tudvalévő, hogy Hadrianusszal együtt indult útnak a keleti provinciákba irányuló nagy utazásra, amely 128-ban kezdődött. Hadrianus és Sabina először Athénban tartózkodott, meglátogatták Eleuziszt és Olümpiát, majd Kis-Ázsiát és Syria provinciát, végül 130 nyarán Alexandriába utaztak. Innen a Níluson felfelé hajóztak, hogy megnézzék a fáraók idejének híres emlékeit. Ily módon szinte utánozták azt az utazást, amelyet Caesar és Kleopátra másfél évszázaddal korábban tett, akik Kr. e. 47-ben ugyanezen célból vágtak neki az útnak, közvetlenül azután, hogy alexandriai palotájuk ostroma meghiúsult. Volt azonban egy hatalmas különbség: Caesar és Kleopátra számára ez egyfajta nászút volt, Hadrianus és Sabina számára viszont csupán hivatalos, turisztikai célú.
A Nílus mentén fölfelé hajózva tragédiára került sor. Egy éjszaka, október végén a császárral együtt utazó, szeretett fiú, Antinous belefulladt a folyóba. Ez soha ki nem derített okból és körülmények között történt. Hadrianus hitte és hinni parancsolta, hogy a fiú életét az isteneknek ajánlotta, mert ily módon akarta megváltoztatni a jósda ítéletét, amely a császárnak rosszat jósolt. Igyekezett hát meghálálni a tettet, ahogyan az a világ uralkodójához illett. Elérte, hogy Antinoust számos város istenné nyilvánítsa, szentélyeket emeltek, szobrokat állítottak és pénzeket vertek a tiszteletére és emlékére, s látták a csillagok közt. A hely közelében, ahol vízbe fulladt, Hadrianus akaratából Antinoupolis néven várost alapítottak. Mindez a következő években történt, egyelőre ugyanis a császár nem szakította meg útját a Níluson.
Antinous halála azonban Hadrianus személyiségének másik vonására is fényt vet. Kétségtelenül voltak homoszexuális hajlamai. Állították, hogy mielőtt császár lett, ennek a szenvedélynek igen nagy kockázattal hódolt, ugyanis Traianus császár kedvenc fiúszeretőit csábította el. De férjezett asszonyokat is elcsábított, ráadásul barátai feleségeit.
130. november 20-án reggel Hadrianus és Sabina a Théba, azaz Egyiptom régi fővárosa közelében lévő, hatalmas szobor lábánál álltak. A görögök úgy tartották, hogy ez Memnon-szobor, valójában azonban III. Amenophiszt ábrázolta. Miután a reggeli napsütésben a gyorsan [97] fölmelegedő levegő áthatolt a szobor repedésein, az sajátos füttyöt adott ki, amelyet akkoriban általánosan Memnon énekének tartottak. Sok ókori turista igazolta a szoborra vésett feliratokon, hogy hallotta ezt az éneket. Köztük volt Julia Balbilla, Sabina császárné udvarának tagja is. A szobor bal lábára rövid verset vésett, poétikai, stilisztikai és helyesírási szempontból gyengécske költeményt, amelynek azonban jelentős a forrásértéke, miután pontos dátumot ad meg évre, napra, sőt a napszakra is, amikor a látogatás megtörtént.
131 tavaszán a császári pár Alexandriában részt vett az Antinous számára emelt szentély ünnepségén. Ezután Syrián és Asián át Athénba utaztak. 132-ben, hosszabb ottlét után tértek vissza Rómába.
Eközben Judaeában megkezdődött a zsidók nagy felkelése. A vezére Bar Kochba, azaz a Csillag Fia volt. Bizonyosan volt a felkelésnek két komoly kiváltó oka. Először is: a Hadrianus által kiadott körülmetélési tilalom, a császár ugyanis úgy tartotta, hogy ugyanúgy barbár cselekedet a csonkítás, akár a kasztrálás. A másik ok a Jeruzsálem újjáépítéséhez való készülés. A város 60 éve romokban hevert, tehát azóta, hogy a rómaiak elfojtották az előző felkelést, az úgynevezett zsidó háborút Nero és Vespasianus idejében; Jeruzsálemet Aelia Capitolinának nevezték, Hadrianus nemzetségnevéről, a Templom helyén pedig Jupiter szentélye állt. Bar Kochba felkelését csak 135-ben fojtották el, 3 évig tartó, különösen véres harcok után. A harcok lefolyását csak igen általános leírásban ismerjük, mert egyetlen teljes beszámoló sem maradt fent róluk. Tudjuk, hogy a zsidók közül több mint félmillióan haltak meg, százezrek kerültek rabságba, sok száz helységet teljesen elpusztítottak. Ettől kezdve megtiltották a zsidóknak, hogy a régi Jeruzsálem falai közé lépjenek.
Milyen volt Sabina császárné viszonya e különösen rémes eseményekhez? Barátsággal viseltetett-e a zsidók iránt, mint egykor Poppaea Sabina, Nero császár felesége vagy Traianus neje, Plotina? Nincs ennek semmi jelentősége, miután a császárnénak a politikára egyáltalán nem volt befolyása. Még ha közbelépett volna is a zsidók javára, fellépése eredménye éppen ellentétes lett volna a szándékával. A házasságban ugyanis újabb válságra került sor. A császár, ha hinni lehet a forrásoknak, olyan megalázóan bánt feleségével, mint egy rabszolgával. Egyesek szerint ez vezette Sabinát az öngyilkosságba, mások szerint Hadrianus méreg segítségével szabadult meg tőle. Talán kitalált [98] vélekedések ezek, de nyilvánvalóan tükrét mutatják mindannak, ami a császári palotában történt.
Sabina halála 136 végén vagy a következő évben történt. Függetlenül attól, mik voltak a halál okai és körülményei, a császár mindent elkövetett, hogy megmutassa: tiszteli az emlékét. Kissé túlságosan is tüntetően tette ezt, talán hogy elhallgattassa a kétkedőket. Akaratából Sabinát a senatus besorolta az istenek közé, lett tehát szentélye és lettek papnői. A férje által épített mauzóleumba temették.
Sabina életének utolsó napjaiban vagy nem sokkal a halála után Hadrianus adoptálta és utódjául jelölte ki Lucius Ceionius Commodust; caesari címet adott neki. Ettől kezdve tehát Lucius Aelius Caesarnak nevezték. A Sabinával való gyermektelen házasság és az aggodalom, hogy idejekorán utódot jelöljön ki, helyesnek és persze érthetőnek tartható. De vajon megfelelő személyt jelölt-e? Hadrianus Ceioniust a környezete általános akaratával szemben nevezte ki.
Fiatal ember volt, politikai tapasztalat nélküli, kétségtelenül művelt, de gyenge egészségű. Alig egy évvel azután, hogy a trónörökös rangjára emelték, pontosan 138. január l-jén meghalt, valószínűleg tüdőbajos vérzés következtében.
Mivel magyarázható hát az a makacsság, amit a császár tanúsított az utódlás kérdésében? Korunkban megjelent egy hipotézis, miszerint Hadrianusnak és egy olyan nőnek a természetes fia volt, aki később férjhez ment úgymond Ceionius apjához, vagy éppen férjes asszony volt, akinek kalandja volt a későbbi császárral. Valóban figyelemre méltó megközelítés, annál is inkább, mert bizonyos értelemben magyarázná a rossz viszonyt Hadrianus és Sabina között. Végül is házasságuk kizárólag politikai okokból köttetett, Plotina és Matidia nyomására. Ez magyarázná azt is, hogy Hadrianus miért csak Sabina elhunyta után adoptálta Ceioniust. Bizonyítani azonban mindezt nem lehet.
Már két hónappal Ceionius halála után új utódot állított. Ezúttal egy ereje teljében lévő férfiút nevezett ki, aki már sok magas hivatalt betöltött. Ez Titus Aurelius Arius Antoninus volt, a történelemben Antoninus Pius császárként ismert uralkodó. Neki azonban egyszerre két, mond-hatni családi-politikai feltételnek kellett megfelelnie; ezekről a következő császárné, az idősebb Faustina életrajzában lesz szó.
Bármilyen vétkek, súlyos bűnök terhelték is Hadrianust, súlyosan megfizetett értük, ráadásul még életében. Élete utolsó hónapjaiban rémületes fizikai szenvedéseket kellett elviselnie. Időnként öngyilkosságot [99] akart elkövetni. Könyörgött másoknak is, hogy rövidítsék meg szenvedéseit karddal vagy méreggel. A Nápolyi-öböl partján, Baiaéban halt meg 138. július 10-én, 63 éves korában.
Sabina neve máig fennmaradt. Létezett néhány nagyszerű Sabina, a legidősebbik közülük éppen Hadrianus idejében élt és szenvedett vértanúhalált. Rómában, az Aventinuson áll a neki szentelt ókeresztény bazilika. Teljes bizonyossággal tudható azonban, hogy ennek a Sabinának a vértanúhalála jóval későbbi kitaláció. Tudjuk azt is, hogy Hadrianus idejében, az uralkodása elején akadtak helyi, szórványos keresztényüldözések, de aztán a császár betiltotta őket; a keresztényeket elítélhették, de csak köztörvényes bűncselekmények elkövetéséért, mint bárki mást, amelyek nem voltak kapcsolatosak a hitükkel. Ha tehát később Sabina vértanúságát éppen Hadrianus uralkodásának idejére tették, ez talán azért volt, mert továbbra is élt szerencsétlen feleségének emlékezete. [100]
Annia Galeria Faustina. A 138-tól 161-ig uralkodó Antoninus Pius császár első és egyetlen felesége. 100 után született. 120 előtt ment feleségül Antoninushoz. Augusta címet 138-ban kapott, ekkortól vertek pénzérméket is arcképével, nevével és címével. 140. október végén halt meg. Diva Faustina néven besorolták az istenek közé. Négy gyermeke született, két fiú és két leány.
Apja is, anyai nagyapja is consuli tisztséget viselt. Mindkét családnak voltak földbirtokai, és tetőcserépgyártással is foglalkoztak - erről jó néhány máig fennmaradt cserép pecsétje tanúskodik. Melléknevét, a Faustinát anyjától örökölte. A férje idősebb volt, körülbelül 20, miután 86-ban született. Titus Aurelius Arius Antoninusnak hatalmas birtokai voltak Itáliában és Gallia déli részén, a jelenlegi Provance-ban, a mai Nimes környékén, ahonnan a családja származott. A legmagasabb tisztségekre jutott. Volt consul, Asia provincia helytartója, a császár tanácstestületének egyik tagja. Általános elismerésnek örvendett, mint komoly, kulturált és jogtisztelő ember. Már két hónappal Lucius Ceionius Commodus korai halála előtt, akit Hadrianus utódjául jelölt, 138 februárjában fiává fogadta a császár. Ez azt jelentette, hogy a biro-dalom uralkodója lesz. A császár azonban feltételeket szabott neki. Antoninusnak két igen fiatal embert kellett örökbe fogadnia. Az első a 17 éves Marcus Annius, a későbbi Marcus Aurelius császár, akit eljegyeztek az elhunyt Ceionius kiskorú lányával, Ceionia Fabiával; a második Ceionius ugyanilyen nevű, nyolcéves fia, aki később Lucius Verus néven uralkodott. [101]
Hadrianus hallatlan törődése azzal, hogy adoptált fia azonnal adoptáljon magának utódokat, reális alapokon nyugodott. Arról volt szó, hogy Antoninus és Faustina mindkét fia gyermekkorában meghalt, az új császárnak tehát nem volt férfiutóda. Hadrianus egyúttal biztosítani akarta a trónt az általa annyira szeretett Lucius Ceionius gyermekeinek. Ez a tény még valószínűbbé teszi a feltételezést, hogy Ceionius valóban Hadrianus házasságon kívüli gyermeke volt.
Antoninus és Faustina idősebbik lánya is korán meghalt, még 138 előtt, ifjú feleségként. Akkorra, amikor a császár adoptálta Antoninust, a házaspárnak csak egy lánya maradt, aki ugyanazt a nevet viselte, mint anyja, megkülönböztetésül tehát őt az ifjabb Faustinának szokás nevezni.
Amikor Hadrianus halála után, 138. július 10-én Antoninus trónra került, felesége augusta címet kapott, neki magának pedig a senatus a Pius, azaz kegyes, istenfélő nevet adományozta. Így nevezték azt, aki óriási, majdhogynem vallásos tisztelettel viseltetik a szülei iránt. És ilyen tiszteletet tanúsított Antoninus elődjének, örökbefogadó apjának emlékével szemben. A senatusban elérte, hogy Hadrianust sorolják az istenek közé. Azonnal hozzálátott, hogy hatalmas szentélyt emeltessen a Marsmezőn isteni elődje számára; ebből mára tizenegy oszlop, falak és faragványok maradtak fenn a jelenleg a Piazza di Pietro mellett álló építményben. Befejezte a hatalmas Hadrianus-mauzóleum építését is.
Antoninus Pius uralkodása 23 évig tartott. Istenáldotta béke jellemezte. Nem folytattak nagyobb háborúkat a határoknál. Az az érzés uralkodott el, hogy stabil jogállamban élnek az emberek. A zavargások helyi jellegűek és rövid életűek voltak. Akadtak persze különféle csapások, eléggé gyakoriak a birodalom némelyik részén, úgymint földrengés, árvíz, aszály. Az állami szervek energikusan igyekeztek föllépni a következmények ellen.
Faustina azonban csak két és fél évig örülhetett a császárnéi cím csillogásának. 140 vége előtt halt meg, azaz harminc-egynéhány éves asszonyként. Nem is tudunk róla sokat.
Antoninus Pius életrajzában a Scriptores Historiae Augustae (rövidebben Historia Augusta) című munkában a következő mondatot találjuk: „Feleségéről sokat beszéltek túlságos szabadsága és könnyű életvitele miatt, amit Antoninus szívfájdalmába temetett.” Hogy értsük ezeket a szavakat? Föltételezhető, hogy csupán a kijelentések nagy szabadságáról és a nyitott ház vezetéséről van szó, de gondolhatunk a szokások [102] szabadosságára is. Vagy tévedésről van szó, és a jellemzés valójában a lányra, az ifjabb Faustinára vonatkozik?
Idézik a császár szavait is, amelyeket feleségének válaszolt, amikor ez szidta, hogy nem elég bőkezű: „Te buta, hiszen azáltal, hogy hatalomra jutottunk, azt is elvesztettük, amink eddig volt!” Ebből látszik, hogy az ókori politikusok szempontjai, legalábbis némelyiküké, a hivatal jövedelmezőségét illetően kissé más, mint a jelenleg uralkodóké.
Bizonyos azonban, hogy Faustinának befolyása volt egyes jelentős családi-politikai kérdésekben. Majdnem közvetlenül Hadrianus halála után áthúzták azt, amit ő elrendezett az Antoninus által adoptált fiúk házassági ügyeiben. Marcus Aureliusnak fel kellett bontania eljegyzését Ceionia Fabiával, és eljegyeznie a császár fiatalabb és ekkor már egyedül életben lévő leányát, az ifjabb Faustinát, aki eladdig a 8 éves Ceioniusszal járt jegyben. Elképzelhetetlen, hogy ezt a döntést az anya, Faustina részvétele nélkül hozták volna meg.
Az ilyen házassági tervekre vonatkozó döntésekre való befolyást az is magyarázhatta, hogy az ifjú Ceionius és Faustina közel egykorúak voltak, míg Marcus Aurelius a lánynál majdnem 8 évvel volt idősebb. Az ókoriak úgy vélték, hogy a férfinak idősebbnek kell lennie a feleségénél, méghozzá jelentősen, miután a biológiai idő mindkettő számára másként folyik. A negyvenéves férfi nem ugyanolyan, mint a 40 éves nő, főként délen.
Faustina bizonyosan tanúja volt a lánya és Marcus Aurelius közötti eljegyzési ünnepségnek. Nem érhette meg azonban az esküvőt, amelyet csak 6 évvel az ő halála után, 145-ben tartottak, amikor a lány elérte az akkoriban megfelelő házasságkötési kort, vagyis 13-15. életévét.
A császárné porait a Hadrianus-mauzóleumba helyezték. Átvitték oda két gyerekként meghalt fiát és idősebb lányát is. Rövid feliratokat állítottak a sírokra, amelyek ugyan nem maradtak fenn a mi időnkig, de a középkorban készült másolatoknak köszönhetően ismerjük őket.
A senatus megtisztelte a halottat, az istenek közé sorolva őt. A Forum Romanumnál állítottak számára szentélyt, amelynek másik lakója-patrónusa lett halála után a férje is, a megistenített Antoninus. A nevüket tartalmazó felajánló véset ma is látszik a szentély homlokzatán, viszonylag jó állapotban, miután a középkorban átalakították a Santa Maria in Miranda templommá. Ez az egyik legismertebb és legmutató-sabb épület a régi Forum romjai között. Antoninus létrehozott egy [103] alapítványt a szegények számára is, illetőleg az árván maradt itáliai lányok számára; ennek a gondozottjait puellae Faustinianaenak hívták.
Fennmaradt a Tiberis torkolatánál fekvő Ostia városában egy felirat. Ez azt hirdeti, hogy a városi tanács elhatározta egy oltár építését Antoninus császár és az isteni Faustina tiszteletére, különösképpen jó házaséletük okán, valamint azért is, hogy az oltárnál fiatal párok helyezzenek el áldozatokat. Az egyetértést, tehát a császári pár házasságának harmóniáját pénzérméken is megörökítették. Az egyik kibocsátott pénzen illusztrációként egyenest az ostiai tanács határozatát olvassuk. A pár, azaz Antoninus Pius és Faustina kézen fogja egymást, s a császár bal kezében istennőszobrot tart; mozdulatukat ismétli egy kisebb páros, amelyet alakjuk közé helyeztek, és egy kis oltár fölött fogják egymás kezét; körös-körül a felirat: Concordia.
Antoninus Pius soha többé nem kötött házasságot. Volt azonban egy ágyastársa. Ez a jelek szerint Faustina korábbi szabadosa volt, bizonyos Lysistrate. [104]